Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szamuráj porcelánja

2008.09.25

 

   A szamuráj porcelánja

        Élt egyszer egy mérgesszavú, nagyvagyonú szamuráj. Volt sok porcelánja és húsz olyan ritka szép tányérja, hogy még Kínában is ritkaság. Meg is parancsolta a szolgáknak, hogy úgy vigyázzanak a tányérjaira, mint a szemük fényére, és ha csak egy darab is eltörik belőle, halál lesz érte a büntetés. Egy tányérért egy élet jár, húsz tányérnak húsz az ára. Rémüldöztek is a szolgák, amikor asztalra került a tányér és félve kerülgették a környékét.

        Vendéglátás volt egyszer a szamurájnál, úri vendégek, jó barátok. Asztalra került húsz porcelán, abból lakmároztak a vendégek. Vigyázott is ám a sok szolga, hogy bej ne essék valahogy, és hogy meg ne sérüljön a drága edényféle. Baj nélkül esett meg az ebéd és alighogy távoztak emberek, legelőbb is a porcelánokat szedték össze.

         Egy mosogató lányka is volt a háznál, az mosogatta az edényeket. Balkezes volt a kis szerncsétlen, és ahogy kezébe veszi az egyik tányért, hát nem kiejti a kezéből? Volt is nagy ijedelem meg rémüldözés, lótás - futás meg sírás - rívás. A szamuráj vendégeit kisérte el, csak a sok szolga volt odahaza. Tördelte a kezét valamennyi, sopánkodtak, jajongtak és megesett a szívük a szerencsétlen lánykán, hogy halál lessz a büntetése. Mert egy tányérért egy élet jár, így fenyegette meg őket a gazdájuk. De meg írgalmatlan is a szamuráj, embere a szavának. Egy öreg szolgája volt a szamurájnak, csendesszavú, bölcsbeszédű. Ott lakott az ura mellett, látta a sok kisírt szemet, és benyit hozzájuk:

         - Mi történt, hogy annyira odáig vagytok? mi baj érte fejeteket? - kérdezi a szolgahadtól.    - Ne is kérdezd - mondták neki szomorúan. - Szerencsétlen kis pajtásunk, a balkezes kis mosogató eltörte az egyik tányért, urunk féltett porcelánját. Ha megtudja a gazdánk, halál lessz a lányka büntetése.Elborult az öreg arca, és gondolataiba mélyed. Összeszedi aztán a cserepeket, nézegeti, mustrálgatja, és azt mondja a többi szolgának:                                            - Mutassátok meg a többit is, had látom őket egy rakáson. Egy tányérért egy élet járna? Húsz tányérnak húsz élet az ára? Félve szedik elő a többi tizenkilencet és odarakják az öreg elé, hátha valami csoda talál történni. Nézi az öreg a tányérokat, megszámlálja őket, nem egyszer, de töbször, aztán megint eltűnődik, és ott álldogál a sok porcelán előtt. Egyszere csak egyet gondol, botot ragad a kezébe, jó erőset, és úgy szétcsap vele a tányérok közt, hogy egy se marad meg egésznek. Jaj, a szolgák rémülete. Összecsapják kezeiket, betakarják arcaikat, s bambán állnak szívszoritva, félelemtől megnémulva                                                                          . - Ne féljetek - csendesíti őket az öreg - nem lessz érte bántódástok.                                             - De amikor egy tányérért egy élet jár - hebegik ijedezve a szolgák - ,húsznak pedig húsz az ára.                                                                                                                                                                  - Élet is más, tányér is más - mondja bölcs higgadtan a szolga, és leül a sok cserép mellé, úgy várva vissza gazdáját. Jön kisvártatva a szamuráj, és ahogy benyit a szobájába, s meglátja a földön a porcelánja cserepeit, mintha gyökeret vert volna a földbe a lába.                 - Mi történt itt? Ki törte el? - tör ki belőle a rémületes harag. Feláll az öreg a helyéről, odalép a szamuráj elé, és azt feleli: - -Én törtem el valamennyit, mind a huszat. Mintha nem értené a szamuráj, csak rábámul a szolgájára, régi öreg cselédjére, és tétova szájjal kérdezi megint: 

- Miért? Hogyan? - Azért - feleli nyugodtan a szolga - mert te úgy tudtad eddig,hogy egy tányérodért egy élet jár, és hogy húsz tányérodnak húsz az ára. Én sokallom érte az embert, és életét, és hogy húsz tányérodért ne ölhess meg huszat, valamennyit eltörtem, hogy az én életemmel váltsam meg a többi huszat. Ezért követtem el ezt a vakmerőséget, itt állok előtted, őlj meg. Nagyot néz a szamuráj az öregre, nézi a cserepeket, nézi az öreg szolgát, és könnycsepp csillan a szemében. - Igazad van - mondja megindultan - rosszul gondolkoztam eddig, és lebecsültem az életet. Pedig nincs az életnél drágább, még a legritkább porcelán se. Bűnhődésem a sok tányér legyen, jutalmam meg a te életed.