Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Indra

2008.09.25

 

Történet Indráról, aki a félistenek királya az indiai mitológiában.

 

 

Indra

Indra az irányító félistenek vezetője és a mennyei bolygók királya. Ő az ég, az eső, a villámlás és a vihar ura. Indra egy fehér elefánton, az elefántok királyán, Ajrávatán vagy néha lovak húzta aranyszínű szekéren utazik. Kettő vagy négy karral ábrázolják. Kezében általában legfontosabb fegyverét, a villámot (vadzsrát) tartja, de láthatunk nála íjat és nyilakat, kagylókürtöt, hálót vagy horgot is.
Indra a keleti égtáj istensége. Teste arany- vagy vöröses színű. Oda és akkor küld zivatart, ahová és amikor csak akar. Szahaszráksának vagy "ezerszeműnek" is nevezik. Néha egész testét szemekkel borítva ábrázolják. A mennyei bolygókon lévő Indra-Pura nevű városban lakik.
A Védák gyakran írnak cselekedeteiről. Gyakran harcba száll a démonokkal, s néha el is veszíti a csatákat, s ilyenkor az Úr Visnuhoz kell fordulnia segítségért.
A templomokban nem imádják közvetlenül, de gyakran látható a Visnu templomokban faragványokon, amint elefántján ül.
Felesége Indrání, akit Aindrínek vagy Paulomínak is neveznek. Ő az ég istennője, akinek csodálatos aranyszínű bőre van. Indrání az eszményi indiai nő, aki rendkívül odaadó a férje iránt, s gyönyörű szép.
Indra a vendégjog, az emberek közötti jogrend védelmezője. Segít a bajbajutottakon, a gyengéken, a jogfosztottakon.Indra becsületes harcos, a szemtől-szembe küzdelem védnöke, a legyőzött ellenfél kíméletével a gyengébbek megsegítéséért küzdött.

 

 Indra palotájában óriási gazdagság volt. Az Úr Indrát mindig rengeteg gandharva, hivatásos énekes vette körül. Ott voltak a legszebb apszarák is, mint Urvasí, meg a többiek, akik ezerszer szebbek a földi asszonyoknál.

 

De mi a legnagyobb fényűzésben sem vagyunk soha elégedettek, és mindig azt gondoljuk, valami mást kellene élvezni. Így történt, hogy egyszer Indra is szemet vetett a lelki tanítómestere, Brhaszpati feleségére.

 

Amikor Brhaszpati visszatért, és meghallotta, hogy mi történt, nagyon megharagudott az ég királyára, és rászólt: - Most minden kegyet elvesztettél. Megkaptad ezt a nagy felelősséget, uralkodhattál az égben, de olyan méltatlanul viselkedtél, hogy nem érdemelsz jobbat, mint azt, hogy disznóként szüless meg a földön.

 

Brhaszpati, a nagy bölcs átka egyszerre hamuvá égette az Úr Indra összes jó szerencséjét és nyugalmát. Kilépett mennyei testéből, leszállt a Föld bolygóra, és behatolt egy koca méhébe. Idővel megszületett, mint erős malacfiú, számos testvérével együtt.

 

Gyorsan növekedett, disznó-életét pedig nagyon komolyan vette. Összeállt egy kocával, akinek sok-sok malacot nemzett. Nagyon ragaszkodott az otthonához, kocájával és malacaival együtt éjjel-nappal élvezte a nyelvet, a gyomrot és a nemi szerveket.

 

De közben nagyon sok probléma merült fel az égben, az ég királyának távolléte miatt. Amikor már annyi volt a probléma, hogy senki sem tudta, mit csináljon, odamentek az Úr Brahmához, és így szóltak hozzá: - Brhaszpati, arra kárhoztattad Indrát, hogy disznó legyen a földön, és nekünk most nincs mennyei királyunk. Nem tudnád enyhíteni ezt az ítéletet, nem jöhetne vissza Indra, hogy elvégezze a munkáját?

 

Az Úr Brahmá is belátta, mennyi gond van, és úgy döntött, nagy hatalmával törli az átok hatását. Rögtön alászállt a földre, egyenesen a disznóólba, ahol Indra élt.

- Indra, gyere ide! – hívta.

- Mi van? – kérdezte a disznó.- Indra,
- folytatta Brahmá, - velem kell jönnöd.
Az átkot eltöröltem, gyere, és uralkodj tovább az égben.

 

Indra rápillantott a kocájára és a malacaira, aztán megszólalt:

- Nem megyek én sehova, nagyon elfoglalt vagyok, sok kedves családi kötelékem van. Nem látod, milyen szép a családom? Nagyon sajnálom, de nem tudom elfogadni a javaslatodat.

- De Indra! – kiáltott Brahmá.
– Megátkoztalak egy bűnödért, azért, mert disznó módjára éltél.

- Na és? – kérdezte Indra.

- Indra, te nagyon alantas dolgokhoz ragaszkodsz. Csak az érzéki ösztöneidet akarod kielégíteni, és nincs semmi magasabb megértésed.

- Nem úgy van, - mondta Indra.
– Ez a koca és a malacaim az én életem, értük élek, nagyon fontosak, és nagyon szeretem őket.

 

Brahmá megdöbbent. – Most mit csináljak? Ez az alak nem akar velem jönni, teljesen beleszeretett a disznó-helyzetébe. Kérlek, gyere, - nógatta.


 

Ekkor Brahmá, az univerzum teremtője belátta, hogy itt valami drasztikus intézkedést kell tennie, és egyszerűen, Indra szeme láttára máris elkapta és megölte az egyik malacát.

Indra sírva fakadt, és megkérdezte:

- Mit csinálsz, mit csinálsz? Miért ölöd meg a fiamat? Nagyon kegyetlen vagy.
Miért csinálod ezt velem?

- Menjünk, - nógatta újból Brahmá.

- Nem, nem megyek, látod, hogy a családomnak szüksége van rám.

Brahmá nem tudott mást tenni, mint megölni egy másik malacot, és ezt meg is tette. (Ne felejtsük el, hogy amikor az Úr Brahmá megöl egy lényt ezen a földön, az automatikusan a lehető legelőnyösebb helyzetbe kerül az evolúcióban.)

 

- Kegyetlen vagy. Nem fogod fel, milyen kínokat okoztál egy szerető családnak? – kérdezte bosszúsan Indra.

Az Úr Brahmá tovább könyörgött, hogy jöjjön, de ő nem egyezett bele. Már az összes malac kiszenvedett, de Indra még így sem akart jönni, hanem zokogva panaszkodott:

- Olyan boldog voltam a családommal! Miért akarod, hogy eltávozzak innen?

Nem az én esetem, - mondta Brahmá, és látta, nincs más megoldás, meg kell ölnie a kocát is.

 

Amikor Indra holtan látta a kocáját, sírva fakadt, mondván: - Mit tettél? Elpusztítottad a családomat. Ki vagy, te kegyetlen?

- Gyere már, - szólította Brahmá.

- De nem.

- De igen!

- Nincs semmim ebben a világban, nincs hova menjek.

Végül aztán beleegyezett, az Úr Brahmá megszabadította a disznó-élet átkától, és visszavitte a Szvargába: - Végezd uralkodói kötelességeidet, és ne felejtsd el azt a gyalázatot, hogy ragaszkodtál egy disznó testéhez.

 

A galamb, mint jelkép

A galamb mint jelkép nemcsak a Bibliában jelenik meg, sőt nem is ott jelent meg először. A Mahábhárata mondja el a következő történetet, a sólyomról és a galambról (Vana Parva, 130.21-131.33):

Élt valaha Indiában egy Usinara nevű király, aki nagyon jó ember hírében állt. Indra és Agni elhatározták, hogy próbára teszik. Indra sólyommá változott, Agni galambbá, és lejöttek a mennyből a földre.
A galamb úgy tett, mintha nagyon megrémült volna a sólyom támadásától, és menedéket keresett Usinara királynál. A sólyom azonban így szólt a királyhoz: - Kedves Usinara, azt mondják, nagyon erényes vagy, és megtartod az isteni parancsokat. Most biztosan nagyon jónak képzeled magad, pedig egyáltalán nem vagy az. Miért tagadod meg az ételt tőlem, aki nagyon éhes vagyok?


- Nagy madár, - válaszolt Usinara tisztelettudóan, - ez a kis galamb nagyon fél tőled, egész testében reszket és nagyon szeretne megmenekülni; ezért keresett védelmet nálam. Hogyan engedhetném át neked, ha már egyszer megígértem neki, hogy megoltalmazom? Nem szeghetem meg az adott szavamat. A szentírások azt mondják: Az, aki megöl egy brahmanát, megöli az emberek anyját (a tehenet), vagy sorsára hagyja azt, akit védelmébe vett - egyformán bűnös mind a három.


- Másról van itt szó, - vetette közbe a sólyom. - A természet rendeléséből minden élőlénynek táplálkoznia kell. Engem is az étel táplál és tart fenn. Egy ember még hosszú ideig elélhet azután is, hogy valamilyen könnyelműen tett ígéretet megszegett, vagy cserben hagyta a szeretteit, de étel nélkül nem él meg sokáig. Én bizony még ma meghalok, ha nem ehetek. A feleségem és a gyermekeim sem maradnak életben, ha nem gondoskodom tóluk. Tíz élet vész el, ha ennek az egyetlen galambnak az életét megvéded. Ha két kötelesség összeütközésbe kerül, azt kell teljesíteni, amely kevesebb gondot okoz az élőlényeknek. Ha pedig nincs összeütközés, azt a kötelességet kell választani, amelyik jobban gyarapítja az erényes érdemeket.


- Olyan okosan beszélsz, mintha te magad lennél Szuparna, a madarak királya, - hízelgett a király a sólyomnak. - Nem kétséges, hogy jól ismered a törvénykönyveket. Te azonban csak azért akarod megszerezni ezt a galambot, mert éhes vagy. Lecsillapíthatnád az éhségedet valami más étellel is. Mivel kínáljalak meg? Ha akarod, neked adok egy egész őzet, egy ökröt, egy vaddisznót vagy egy bivalyt.
- Kedves királyom, - mondta a sólyom, - én nem eszem sem őzet, sem ökröt, sem vaddisznót, sem pedig bivalyt. A sólymok a természet rendeléséből galambokkal táplálkoznak. Ne próbáld megkerülni az örök törvényt, mert ez olyan, mintha felmásznál egy fára, pedig az ágai erejét nem ismered.


Usinara tovább alkudozott a sólyommal: - Neked adom minden vagyonomat, az egész királyságomat, nemzetségem összes kincsét, csak erről az egyetlen galambról mondj le. Bármit megteszek, amit kívánsz.
- Ha ez így van - mondta a sólyom, - akkor vágj ki egy darabot a saját húsodból, és mérd le a galamb ellenében. Ha éppen annyi húst adsz nekem, amennyi ennek a galambnak a súlya, azzal megelégszem.
- Nagy kegynek tartom, hogy ezt kéred tőlem, - felelte a király. - A saját húsomból adok neked, lemérem a galamb ellenében.


Usinara ki is vágott egy jókora darabot a combjából, lemérte, de úgy találta, hogy a galamb sokkal nehezebb annál. Levágott egy másik húsdarabot, majd még egyet, az egyik húsdarabot a másik után tette a mérleg serpenyőjébe, de a galamb még mindig nehezebb volt. Amikor már egy szem hús nem volt a csontjain, Usinara maga is a mérleg serpenyőjébe lépett.
- Kedves sólyom, az egész testemet neked adom. Érd be vele, bár egyáltalán nem olyan értékes, mint ez a galamb.


Most már elégedett volt a sólyom, és megmutatkozott a valódi formájában: - Usinara király, nem vagyok én közönséges sólyom. Indra vagyok, a félistenek királya, ez a galamb pedig Agni, aki felhozza az áldozatokat a mennybe. Azért jöttünk le hozzád a földre, hogy próbára tegyünk. Kedves királyom, mivel a saját húsodat is felajánlottad, hogy megmentsd azt, aki védelmet kért tőled, örökké híres leszel ezen a földön. Ragyogó lesz a dicsőséged, ha pedig elhagyod a testedet, fényes hely vár rád az égben.


Usinara visszakapta a felajánlott húsát, sokkal szebb és fiatalabb lett, mint azelőtt volt. Indra és Agni pedig nagyon elégedetten tértek vissza a mennybe. Hiszen nem minden nap fordul elő, hogy az emberek valóban olyan jók, mint a hírük.